2008. február 20.
VII. évfolyam 2. szám
Mi kedveltebb minálunk mint a kártya,
Káromkodás, czigány, zsidók szidása?
Minek van mindenütt biztos keletje,
Kocsmába', klubba', künn, tanácsterembe'?
Mi képes a magyart ugy feltüzelni,
Hogy falnak kész rohanni valamennyi?
Mi mérgez meg családot, társadalmat?
Mi vet szünetlen gáncsot a magyarnak,
Hogy azt mondják honára: Ázsia?...
Kimondjam-e, hogy a - politika!
Óh, Goethe, bár csodálom lángeszed',
Igazságod biz' még se volt neked,
Midőn bölcs elméd úgy okoskodott:
Versben politizálni rút dolog.
Költők királya, te nem ismeréd
Árpád politizáló nemzetét;
Különben, meg vagyok győződve róla,
Hires mondásod változtatva szólna:
Politizálás rút versben, papíron;
De legrutabb, ha gyakorlom, nem írom.
Nálunk versnél ugy sincs ártatlanabb
Portéka: olvasatlanul marad.
Lehetsz oly bölcs, mint Salamon király:
Lenéz a kortes, ki politizál,
És többre tart egy rossz programmbeszédet,
Mint minden tudományt és bölcseséget.
De bezzeg másnak tünsz fel néki egyben,
Ha dikcziózol orditó tömegben,
Ha népgyüléseken tudsz szolnokolni
S nagy garral értesz hangoztatni holmi
Kopott, erőtlen szópuffancsokat.
(Idézhetnék, ha kedvem vón', sokat.)
Ha tollat forgatsz, pár lapos vezérczikk,
Biztosra foghatod, számodra tért nyit,
S ha nagykorú vagy és ki van fizetve
Adód, bizton bejutsz a parlamentbe.
Országház! óh igéret földje te!
Rajtad függ milliók sovár szeme.
Mert nem igaz magyar, kinek szemében
Más pálya is van, isten ugy segéljen!
Cicero mondta, hogy ki mihez ért,
Annak szentelje minden idejét.
Nálunk? Az is, ki három iskolát
Végzett s nem lát az orránál tovább,
Még csupasz állu s már korteskedik.
Kész kis Kossuth (álmában!) mindegyik.
De ott, a hol dolgozni, tenni kéne,
Rögtön megcsappan hirhedett erélye,
S kisül, hogy csak Pató Pál úr fia.
Vagy »ama bizonyos csizmadia«.
És bárhová menj, édes honfitársam,
Egyben botolsz meg: a politikában.
Magyar vért többé nem hoz semmi lázba,
(A bort kivéve) csak kortes-kokárda.
S a honleány se buzdul már ma máson,
Csak képviselői beszámoláson.
Egy pálya van csak, egy czél, egy dicsőség:
Választókerület, képviselőség.
Beszélhettek, ti józan emberek,
Hogy ide orvos kell, a nép beteg,
Kereskedés, ipar lassan halad
S a mi van is, német kézben marad;
Hogy irodalom és müvészetek
Csak kegyelemkenyéren tengenek:
A magyarok minderre rá nem érnek,
A mig az ország házában beszélnek.
Igy látva téged, édes magyarom,
Erősen bízom benned, mondhatom;
Mert meggyőződöm, hogy nem árt neked már
Se Schulverein, se horvát ügy, sem Eszlár.
Történjék bármi e czudar világon,
Te csüngj tovább kedvelt politikádon,
Ha eddig nem volt képes tönkre tenni:
Örökké élsz, nem öl meg soha semmi!
Reviczky Gyula
Politikus nemzet
v
Az ablakvitéz
Könyvajánló
v
Ajánlott Honlapok
Művészet
Munkatársaink Honlapjai
v
v
Tartalom
Két ritka magyar, akik még szóba állnak egymással.
- Aggyisten, szomszéd! Mizujs?
- Semmi jó, minden a régi...
v
v
 | ||||
Háttérzene:
Debussy:
Valse 'La plus que lente'
Londoni Philharmonikus Zenekar.
Bernard Herrman vezényel.
| ||||
Apámat, hajnali vonat,
egy hónapig hozod még
naponta Pestre be, mivel
koros, nyugdíjkoros rég.
És majd az első hajnalon
hogy nem csörög a vekker,
apám a csöndtől felriad
s tápászkodó szemekkel
zavartan ébred arra, hogy
még órákhosszat alhat,
s - életen át kímélt ruhát -
felölti a nyugalmat:
feszít s feszeng is benne, a
szomszédoknak mutatná,
s mert benne mozdulni se mer:
a székkarfára rakná,
attól, hogy akár délig is
alhat - nem bír aludni,
érzi: most nem hajnal derül,
csupán az éj fakul ki -
felkel, a ház körül topog,
végül havat lapátol,
szemébe friss szelet s vonat-
füttyöt suhint a távol.
| ||||
az nem felel a tetteiért
többé már én se felelek
s míg eszelősen nevetek
tervezgetek,
mit is csinálok eztán - ?
mert eddig
nem csináltam semmit
nem volt tehetségem máshoz
csak a megbolonduláshoz
- most azon töprengek éppen
hogy mi szükségünk van az atomra
ha nem lesz belőle más
csak Csernobil, csak bomba...?
- hogy ez csak ma van így
azt mondja Teller
de holnapra éppen
az atom által
Kánaánná válik a világ
- de miért nem ma ?
miért nem mostan
rögtön és azonnal ?!
rettegést szül
minden pillanat
káosz fortyog
a lábaink alatt
s holnapokról beszélünk
meg holnaputánról...?
ma kéne tenni valamit,
míg nem megy aludni a nap
van tiszta forrás
míg él a Tenger
mert az atomnál is drágább
a Föld és az Ember
az Ember, aki még
nem nőtt fel odáig.
hogy birtokába vegye
azt a kincset
mi jobbá tenné
sorsát, életét
Elhatároztam hát
hogy parittyámmal,
amelyben őserők feszülnek
amihez józan eszem árán
jutottam
szét parittyázom
a tudósok koponyáját
a reaktorokat és
az atommáglyát
laboratóriumot
és uránérceket
minden abrakadabrát
képletet.
- Ne bántsatok érte
nincs miért
már nem felelek
a tetteimért.
| ||||||
v
Szinte üres volt a kicsiny bolt, amikor a csoda megtörtént. Fahéjillatú csendben, fokhagymafüzérek között, minden hivalkodás nélkül, ahogy az egy csodához illik.Amikor a nő belépett az üzletbe, mind zavartan kaptuk el tekintetünket, egyszerre izgalmas lett meredten bámulni a tavalyi pókhálót, egyszerre érdekes lett cipőink orrához szegezni pillantásunkat.A nő alig lehetett harmincéves, de ötvennek látszott, kissé kopaszodott is, és arcának egyik fele az élet kegyetlen tréfájából igen torz volt, mintha Quasimodo húgocskája ereszkedett volna le közénk vízköpők társaságából.Szerényen vásárolt, ócska ruhája szűk esztendőkről regélt.A legfurcsább talán nem is ő maga volt, a rémséges arc, a törékeny termet, hanem a karján ülő, bűbájos csecsemő.Minden épp ott volt rajta, ahol egy kisbabán illik, orr, fülek, rózsás szájacska, zafírkék szemek.Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen borzasztó testből hogyan is származhat egy ilyen tökéletes gyermek, a természet minden mesteri vonását magába olvasztva.De hamarosan újra nyílt az ajtó, a pici csengettyűk nevetve jelezték, új vevő érkezik.
Egy kopott gúnyájú, hibátlan külsejű férfi jöttét hirdette a csöpp harangfüzér az ajtó felett, az arca olyan szép volt, mint egy álom, termete, mintha szobrász faragta volna jóféle márványból.Mégis, egy hibája volt: a fehér bot, amivel óvatosan tapogatta a számára láthatatlan ösvényeket...Ekkor a csúf nő karján felkacagott a gyermek, és a férfi a hangra feléje indult.
Lassan odatalált, ismerősen megcirógatta a kisbaba szőke fürtje-it, majd a nőhöz hajolt és arcát finoman végigsimítva mosolygós csókot lehelt a rút ajkakra, és azt mondta:- Indulhatunk haza, Gyönyörűségem...Nem a fehér bot gazdája, csupán csak mi voltunk mindig is vakok, s most először életünkben látunk igazán szépet, most hogy lehullt szemünkről a hályog, egy ártatlan anyát, akire valóban nem illik, csak egyetlen szó:Gyönyörűségem...
| ||||
v
A szerző, PÓKHÁLÓBOLT című novellás kötetéből.
| ||||
Mednyánszky László
festőművész
1852-1919
 | ||||
| | | ||
| ||||
| ||||
Szerbiában
Az elmúlt év végén megdöbbentő hírek érkeztek Kenyából, ahol egy választáson alulmaradt politikus választási csalással vádolta politikai ellenfelét. A következmény: utcai zavargások, erőszakosságok és gyilkosságok sorozata. Egy másik jóval korábbi esemény, Chilében 1973-ban Pinochet tábornok, egy négytagú katonai junta élén az amerikai CIA támogatásával, megdöntötte Salvadore Allende demokratikusan megválasztott kormányát. A katonai junta Allende hatalmának megdöntése után esztelen és felesleges terrort vezetett be, a katonai pucs után az első pár napban több ezer embert öltek meg, és a rákövetkező években több mint százezer embert tartóztattak le. Mindkét eseményben az volt a közös, hogy a vesztes fél kétségbe vonta a választási eredményeket, és következett a brutális erőszak. Chile esetében egyértelmű volt az is, hogy Pinochet katonai juntája nem a Chilei Köztársaság érdekeit tartotta szem előtt, hanem a CIA segitségével egy külső hatalom érdeke miatt hajtotta végre a pucsot.Európában még elképzelhetetlen egy demokratikus választások eredményét kétségbe vonó politikai erő olyan fellépése mint Chileben vagy most Kenyában történt. Magyarországon is kétségbe vontak egy demokratikus választás eredményét, melynek a következménye lett az a politikai hisztéria, melyben az ország 2002-es parlamenti választások óta él, amikor az elveszített választás után Orbán Viktor kijelentette: „a haza nem lehet ellenzékben”. Ennek a kijelentésnek egy olyan üzenete volt, hogy mindenki akik nem a Fideszre és csatolt részeire adták le szavazatukat, vagy az uj megválasztott kormánnyal szimpatizálnak azok Orbán szerint nem tartoznak a hazába, nem hazafiak ők a haza, a nemzet ellenségei. Az emlitett választást a hivatalban lévö Orbán kormány rendezte meg és bonyolitotta le és szélsőjobbot mégis szó nélkül engedte csalásról beszélni, sőt idönként kétértelmü megjegyzésekkel bátoritotta is őket. A 2002-es választásoktól kezdődően egy hisztérikus kampány folyik a kormányfő, a szocialista párt és a kormány ellen, ehhez a kampányhoz butaságot is sikerült megnyerni mint a legerősebb szövetségest. A magyar közéletet a választási vereségbe belenyugodni képtelen politikus és pártja teszi pokollá.A volt miniszterelnök a fentebb emlitett kijelentésével szakitotta ketté az országot és ezzel felszabaditott lappangó szélsőséges érzelmeket melynek következtében léptek a politika képzelt porondjára – Ady szavaival – „a demokrácia harapós kis ellenségei, molyai akik csak rágicsálni tudnak“.Az így mesterségesen szembeállitott két fél szinte képtelen egymás között bármit is megvitatni, kiértékelni legyen az gazdasági, kulturális vagy bármilyen társadalmi téma. Ettől kezdve lett a jobboldal stratégiájáva az a butaság, hogy az ellenfél az ellenség! (pedig a Fidesz 1992-es pécsi kongresszusán Orbán Viktor még élesen kikelt e felfogás ellen: „Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, a másikon meg a hazaárulók.”) Napjainkban a kommunikáció csak egyivásuak között zajlik, ezzel megteremtve a merev gondolkodást, a rögeszmék kifejlődését és igy magát a butaságot termeli ki nagy hatással. Kialakultak a butaság médiumai, plattformjai, kirekesztve az értelmes észbeli alternativákat méghozzá pontosan úgy, ahogy a történelem során ez működni szokott. A butaság nem tűri meg azt, hogy körében értelmes alternativák lehetősége egyáltalán felmerűljön. Igy válik lassan a butaság társadalmi és politikai erővé és igy Magyarországot ma az elbugrisodás fenyegeti leginkább. A bárgyú, primitív, féktelen elbugrisodás. Ezt támasztják alá az elmult hat év belpolitikai eseményei is, a tudatlanságra alapvetően épitő politikai jobboldal megnyilvánulásai, kommunikációja és stratégiája. A tudatlanság nem az ész terméke hanem elsősorban a csoport, a tömeg érzelmi hatása az egyénre. De ez egy óerdekes kélcsénhatóas, mert a csoport és tömeg butasága az egyén butaságából származik. Egymásra gerjesztő hatással vannak. A tudatlan ember igen könnyen rabul esik az érzelmeknek, a rögeszmék által megszűrt tényeknek és igy válhat a tudatlanság egy eszme, sűt ideológia formájává. Popper Péter fogalmazta meg azt, hogy „a nem tudás nem egyszerűen a tudás hiánya, hanem alapállás, visszautasító magatartás, a tudás befogadásának megtagadása. A buta ember mindig indulatvezérelt, hiányzik az egyensuly értelem és érzelem között. Tömegben pedig az indulatok felfokozzák egymást.” A napi életben lépten-nyomon lehet találkozni a primitív agresszivitással mely verbálisan is megmutatkozik és letaglózza a jobb érzésű embert. Ez a primitiv agresszivitás nyilvánul meg a közlekedésben, emberi kapcsolatokban is. Az egresszivitás a butaság terméke. Az a politikus, aki a magyar parlamentben több mint másfél évtizede azt üvöltötte, hogy a "a kormány hazudik!" felszabaditotta a butaságot és vele a primitiv agresszivitást is. Ez volt az a pont, amikor a magyar társadalom válságba került. Ez a másfélévtizedes válság azóta is tart és kiteljesedik.A magyar belpolitikai helyzetben markánsan mutatkozik meg, hogy a politikai jobboldal érzelmekre játszik, hiszen a választási szlogenje is érzelmekre appelláló volt és manipulativ. Ez a politikai erő a manipulációt tudatosan alkalmazza, hiszen arra törekszik, hogy a tömegek butaságát céljainak elérésének eszközévé tegye. Ahogy szemünk előtt formálodik a tömeg ill a „közhangulat” ez a manipulativ tevékenység jól láthatóan igen hatékony. A hatékonyság elsődleges oka, a tudatlanság és a butaság. Ennek is köszönhető, hogy a korábban nyiltan alig tapasztalt hungarizmus tömegjelenséggé vált.A legnagyobb fájdalom az értelmes ember számára, ez a műveletlenség és a vele párosult büszke butaság. Az a manipulált szélsőjobboldali csoport melyik harsogásával betölti a politikai teret csak a 2002 óta tartó politikai hisztéria egyik terméke, melynek ideológiája a múltból beköszönő „keresztény-nemzeti-úri” középosztály egykori gyűlölködő világnézete megfűszerezve „nemzeti mitoszokkal” és áltudományos butaságokkal. Ez a „keresztény-nemzeti-úri” világnézet soha ki nem halt a magyar társadalomból. Márai irta a 1945-ös Naplójában: „Magyarországnak az volt a híre a világban, hogy az »urak országa«. Ez nem igaz: Magyarország már régen nem az urak országa, hanem az úrhatnám bugrisok hazája. S az igazi urak éppen úgy kivesztek ebből az országból, mint a műveltség. Maradt a nyegle és kapzsi dzsentri, a megtollasodott bugris, aki felelősségérzet és erkölcsi igény nélkül követelt osztálya számára érdemetlenül előjogokat.”A politikai hisztéria mely ma a magyar belpolitikai életet jelentősen befolyásolja, következménye volt az, amit megtapasztalhattunk 2006 őszén is, valamint a szélsőjobb egyre agresszivabb megnyilvánulásait és különféle utcai náci rendezvényeit. Bibó István fejtette ki a politikai hisztériáról a következőket és szavai ma is érdemesek a megfontolásra:"Az, hogy egy hamis helyzetben lévö közösség „valamivel nem néz szembe” nem azt jelenti, mintha a szóban forgó tényt nem vették volna észre és nem mondták volna sokan, hanem azt jelenti, hogy a hamis helyzetben lévö közösség véleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, amellyel a neki kellemetlen megállapitásokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes, megmagyaráz mindent és igazol mindent, és mindaz, amit állít és mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe és pontosan azt mondja, amit a helyzetben lévő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál; a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megitélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről."Ehhez a politikai hisztériához adott további adalékokat a Legfelsőbb Biróság itélkezési gyakorlata a háborús bűnösök esetében, mert a felülvizsgált háborús bűnösöket 96%-ban felmentette. Donáth Ferenc helyesen fejtette ki, hogy a bírósági reform nem hozott mást, mint, a Legfelsőbb Biróság és a táblabírók függetlenségéért, sőt teljhatalmáért a jogalkotók feláldozták a bírók függetlenségét, szakmai és egzisztenciális előmenetelük kulcsát a Legfelsőbb Biróság és a tábla vezetőinek kezébe adták. Nem a bírói függetlenség, hanem a hivatalnoki és láthatólag idönként politikai igazodás tendenciája jellemzi a harmadik hatalmi ágat.A magyar társadalomnak a butaságon kivül van még egy igen komoly problémája, ez pedig a gazdagodás és a szegénység. A munkavállaló korú lakosságnak több mint 40 %-a nem rendelkezik bejelentett munkahellyel és mintegy 47 %-a nem rendelkezik semmiféle képzettséggel és a magyar háztartások 23 %-a, tehát egy negyede a létminimum alatt tengődik, ami azt jelenti, hogy minden negyedik magyar nyomorban él. Ez a helyzet az elmult 17 év folyamán fokozatosan alakult ki, és nemcsak esetlegesen elhibázott közgazdasági felfogás miatt. A szegénység – mely nem kizárólag magyar vagy Kelet-Középeurópai jelenség – demoralizál és a demoralizált csoportok a legkönyebben manipulálhatóak. Ha a szegénység tovább növekszik, akkor az egész társadalom demoralizált lehet. Ryszard Kapuściński szerint „Kétféle szegénység létezik: az anyagi szegénység és az igények szegénysége. A hatalom számára mindkettő kényelmes. Az első azért, mert a nélkülözés legyengíti az embert, nyomasztóan hat rá, mélyíti kisebbrendűségi érzését; a második azért, mert az, akinek az igényei szegényesek, nem is tudja, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket követelhetne, amelyekért küzdhetne, harcolhatna.” A hazai romák helyzetét tekintve, ők mind a kétféle szegénységtől szenvednek. Helyzetüket tovább neheziti a magyar társadalom előitéletei, melyek egyre agresszivabb formákban mutatkoznak meg. De ugyanez mondható el a hajléktalanok csoportjáról is. A szegényeknek, a romáknak és a hajléktalanoknak szinte semmi esélyük sincs arra, hogy kikerüljenek jelenlegi helyzetükből. Elsösorban ök azok, akiknek semmi lehetőségük sincs a kultúrára. Az más kérdés, hogy a gazdagok egy része is szinte kivül esik a kulturán és nemcsak az igénytelenségük miatt. A már emlitett Ryszard Kapuściński szerint - teljesen egyetértve vele – „A világ sorát nem az fogja eldönteni, hogy lesz-e vaj a kenyerünkre – ez is fontos… De hogy létezni fogunk-e, az a kultúra létén és nemlétén múlik majd…” Ripp Zoltán megfogalmazása szerint, a „Fidesz nem a fenntartható fejlődés, hanem a fenntartható hatalom politikájának koncepcióját dolgozta ki és érvényesíti akarja a politikájában. Ennek teremti meg könyörtelen következetességgel a pártpolitikai, a rendszerszerkezeti, a pozicionális, a gazdasági, a társadalmi érdekviszonyokban rejlő és nem utolsósorban a társadalomlélektani alapjait.”A Fidesz egyik fő elképzelése a parlamenti politika kiüresítése, - amit kormányzása alatt tapasztalni is lehetett - melyet Orbán Viktor úgy fogalmazott: „Az ellenzék nélkül is működőképes a parlament”. Ez több volt mint a demokrácia intézményeinek lebontása, és erre a Fidesz jelenleg is hajlik, hiszen tevékenységének központi eleme az etatista hatalomkoncentráció, melyre egy Fidesz kormány esetén továbbra is lehet számolni. Az a politikai hisztéria mely a Fidesz és elnöke folytat, egyik célja a kormány defenzivában való tartása, a normális kormányzás minden áron való akadályozása ill ellehetetlenitése. Ezt a célt szolgálná a március 9.-ei népszavazás is, melynek semmi tétje és jelentősége nincs, hanem Orbán Viktor és a Fidesz hatalmi harcáról szól. A változás és a változatlanság erői feszülnek egymásnak.
A Fidesznek egyszerűen nincs a társadalomra hasznos programja, különféle jelszavakkal és szlogenekkel és nagy ricsajjal bemutatott összeállitásaik vannak, melyek még vita alapnak sem alkalmasak. A bevezetőben a magyar társadalom egyik legnagyobb baját a butaságot jelöltem meg hiszen egy buta közeg mindig könnyen manipulálható, elég csak érzelmekre, vágyakra és sóvárgásokra hivatkozni és nem értelemre, értelmességre utalni. Ezért van esélye bármilyen programnélküli pártnak, mert a hivek nem a programra, az esetleges értelemre fogják szavazataikat letenni, hanem az érzelmeik alapján voksolnak. A butaságnak csak érzelme és rögeszméje van.Mi hajtja ennyire hisztérikusan és kétségbeesve a jobboldali legnagyobb párt vezetőjét, hogy mindenáron hatalomba kerüljön hiszen ellenzéki tevékenységével az egyik legnagyobb kolonca a magyar társadalom fejlődésének? Vajon kiknek érdeke az, hogy a jelenlegi ellenzék vezére hatalomra kerüljön?Kelet-Középeurópai történetekből is tudjuk, hogy a politikai harc a mögöttük álló gazdasági érdekeltségek harca, és akinek jelöltje hatalomra kerül, az „helyzetbe hozza” az őt támogató gazdasági érdekeltségeket. A politikusok a politikai tőkét pedig szép lassan pénzügyi tőkévé változtatják.Erről szól a magyar rendszerváltás utáni történet is. A benyujtott számlák pedig kifizetésre várnak. Kamatokkal együtt.„A politika szolgálat, a politika nem lehet a meggazdagodás ösvénye és forrása”. Ezt az tanácsot sem a jobboldali sem a baloldali politikusok nem vették magukra.Pedig milyen jó lenne, ha végre polgári nemzetté alakulnánk. | ||||
Aszalós Sándor
Új sötétség
Ahol a sötétség, és gyűlölet, ott a korlátoltság...
v
v
Már rég tudom, hogy hamis a tükör,
mert mást mutat, mint ami a való,
egy fiatal arc nevet vissza rám,
de öreg lettem, s már semmi se jó.
Már fáj a fény és felbosszant az árnyék,
mi folyton-folyt a nyomomban szalad,
ha megtehetném, csak magamban állnék,
lágyan hunyorgó csillagok alatt.
| ||||
v
Aki vödörrel ment az őszben,
a lurkó lábai alatt
meghalt a katicabogár.
Avarral, porral elvegyült,
s a gyermek szégyenében hátralépett,
hogy újra kezdené a percet és a lépést.
Vöröslő arca megrándult a vágyban.
| ||||
v
Távolodunk egymástól messze kerültünk
mint a kvazárok az ég titkos horizontján
persze tudom helyes így hiszen én sem akarnám
hogy kusza sorsom vétlen rabja legyél
mégis fáj hogy lassan a semmibe oszlik
még mielőtt beteljesülne szerelmünk
így döntöttem a végzet ilyennek képzelt
így teremtett engem zord bikasorssal
nézd ahogy állok előtted a földre lehajtott
fejjel könnytelenül fogamat csikorítva
rímtelenül fura ritmussal neked írok
még egy utolsó sort nem adom fel azért se!
| ||||
v
Jim Morrisonnak„This is the end Beautiful friend This is the end My only friend, the end…” S ti mind, kik azt gondoljátok, hogy bennetek
A jóság csillagképe ragyog: legyetek átkozottak!
Mert a mélybe vetettetek le, hol fenevadak
Gyűlnek s vad hörgésüket hallom csak
Visszaverődni a barlang nyirkos homályában.
Halljátok a hangomat?
A mélység hangja az, a magányé, hol soha nem virrad nappal,
S a félelem marcangolja szét a múltat.
Halljátok a hangomat?
Óh, őrült ordítás az. Nem ismerek már szavakat.
Csak ellenségeim szagát érzem, gyilkosaimét,
A ti bűzötöket érzem.
Tudom, hamarosan megöltök, de a halálraítéltek
Utolsó kívánsága engem is megillet
S így kérem tőletek, hogy még egyszer vigyetek fel,
Vigyetek fel, pokol angyalai, emberek,
Hogy utoljára zokoghassak a lángoló holdfényben!
| ||||
Mednyánszky László: Téli udvar
 | ||||
| | | ||
| ||||
Az előtérben posztoló rendőrrel próbálta megértetni mit akar, de már az elején elakadt.- Entschuldigen bitte… - mondta. Ezt még határozottan és magabiztosan. Több azonban nem jutott eszébe. Elfintorodott.Gyorsan kellene vágni az agyának, hogy pár szavas német szókincséből összeválogassa amit mondani akar, még mielőtt a rendőr elveszíti türelmét. Lehunyta szemét, mintha így, a szemhéja mögött megjelennének az óhajtott szavak. Ehelyett apró, gyorsan változó és színesen villogó ábrákat látott. Az agya teljesen leblokkolt. Beharapta alsó ajkát, felnyitotta szemét, és segélykérően nézett a pult mögött trónoló középkorú férfire.A rendőr egykedvűen ült magasított székén. Frissen borotvált, erezett arca nem árult el semmit. Meglehetősen bamba, közömbös arckifejezése volt.Ettől se várhatok segítséget, gondolta bosszankodva, s már azon volt, hogy lemondóan legyintve visszafordul, amúgy is nehezen szánta rá magát idejönni, amikor eszébe ötlött egy kézenfekvő szó.- Ungarische.Akár a falhoz beszélt volna. Turay elkeseredetten nyugtázta: ezzel se megy semmire.
A rendőr azonban váratlanul bólogatni kezdett, mintha eljutott volna tudatáig, mit is akarnak tőle. Magasba lendítette karját, s egy folyosó felé bökött, miközben lassan, tagolva mondta:- Zwei und zwanzig. | ||||
v
Nem kértelek s nem kérnélek ma sem
Oly félszeg voltam véled Istenem
Csak vártam míg aktáid tologattad
Hogy föltekints és észrevégy de nem
A hold már kráterek pecsétnyomával
Úgy teli lett hogy rá se férne több
S te stempliztél tovább én meg feszengtem
Hajbókoló klienseid között
Nem hittem volna hogy külön beadványt
Nyújtok be végül mégis arra kérlek
Bocsásd meg nékem hogy sokat szerettem
S erényemnél többet nyomott a vétek
Egy-két paragrafust megszegtem én a
Tízbõl alpontokról nem is beszélve
Tudom hogy nem te én magam sodortam
Magam halálos bûnbe és veszélybe
Nem kérek tõled szívesen hiszen
Tudod hogy nem szeretlek Istenem
Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek
S hagyj élni engem akkor is ha nem
Egek bürokratája egy pecséttel
Aláírással még megmentenél
Átkoztalak de most megáldanálak
Mint ahogy áld vagy átkoz mind ki él
| ||||||
v
A Halottak napja óta, a tegnap előtt éjjel volt a nyolcadik hóesés. Senki nem gondolta előre. A napos helyeken vékonyabban és olvadásereken vastagabban maradt a hó. Restnek nem mutatta magát hamar odafagyott a korábban hullottakhoz. Az árnyékban a legvastagabban. Rétegesen és víz a hóra jegesedve vastagodott. Szinte mondta, soká maradok. Senki nem vette komolyan. Naposabb helyeken kevesebb maradt, de az nagyon síkosnak mutatkozott. Minden csak a szokás dolgaként történt. Volt ahol sepergetéssel megérték a havak félretevését, volt aki órákig lapátolta. Idébb – odább. Olyan is került, aki szekérre vagy szánra rakta, kihordta a patak szélébe. Aztán csak nézegetnék, hogy mi lehet még ebből. Hideg volt csak több a hónál, az is volt éppen elég. Adventre ezüstözödött. Aki betakarodott a mezőről, bátran várhatta a telet. Aki nem takarodott be, annak főhetett a feje, nem is merte mondani, amit gondolt. Szorult a gyomra tőle, hitte, hogy mutogatnak a háta mögött. Pedig mindegyiknek elég volt a maga baja. Szomorú dolog, ha az ember azon gondolkodik, vajon megérem, hogy vethessek. S az idő malma pedig nem állott. Még akkor, az első hó előtt, mindent kimostak, a vászonnépek minden vászonfélét, ettől a patakon sokáig nem lesz sulyokfa használat. Szegre akasztották. Csak lékek várhatók. A lékek nem bizonyosak. Eltűnnek, előjönnek, lesznek vagy nem lesznek. Nincs ideje senkinek ezek után leskődni. A mosott anyag megszikkadt vagy megszáradt. A száraz és esetleg kivasalt holmit gondosan elrakták. v
| ||||
A hegyek felől
lassan feloszlik
a bús téli köd, -
virágot bont a csönd.
Az ablakon át
egy kósza felhő
mosolyt hoz, és lágy
tavasz-dalt énekel.
v
Lélek tükröm könnyem mossa
Leomló lavina sodra.
Minden tegnap minden pokla
völgy aljára letaszítva.
Lélek tükröm könny áztatja
arcod másának ikonja
kell, hogy arcom felvidítsa
tündöklésed visszaadja.
Magam folyton mért siratom,
lépjek túl a megbántakon,
lépjek túl mint nyűtt cipőből
elenyészett múlt időből.
Fogjam meg a Mának kezét
kincsem szórjam mind szerteszét,
a mát a Nappal bejárhatom
rőt arannyal kel holnapom.
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Mednyánszky László: Horgász
| ||||
A baba nagyot csapott pufók kezével a tejbegrízes tálba.A nagypapa letörölte képéről a tejbegrízt. – Azé’ nem kéne annyira elkényeztetni ezt a gyereket – dünnyögte a menyének. - Mi köze hozzá vén hülye? Inkább törődjön a maga dolgával. Az öreg nem válaszolt, csak halkan maga elé dünnyögött, hogy tán igazsága lehet a menyének. Kivett egy almát a kosárból; egy ráncosat. Az jó. Azt könnyű harapni.
Kibiceget az udvarra, majd az utcán a portája előtt lezökkent a kispadra, s alig látó szemével végig nézett a poros koratavaszi utcán. Lassan elszunyókált. Álmában a muszka állásokat rohamozta, mikor egy hatalmas csapásra riadt. Először azt hitte, hogy golyót kapott, de csak az arra járó komája húzott botjával egy jókorát a padra. Nem messze, a templom legelőjén két hisztériás fejőstehén, vitustáncba fogott. - Alszunk? Alszunk öreg? Mint egy csecsszopó? –, ordította, majd teleszívta a tüdejét és kihúzta magát, s büszkén körbenézett, mint egy kőszáli sas. - A fene egyen meg Jani, egy frászt hozol az emberre. – morgott az öreg, de azért arrébb húzódott, hogy barátja is melléje zökkenhessen..- Öreg Józsi, becsináltál, hogy kidobtak? – mosolygott Jani a bajsza alatt, holott vagy tíz évvel idősebb volt, mint a barátja. v
Nézd
csak
hogy viszi a szél azt a kicsi
Színes pillanatot: Messze röppen,
Szállva, Szárnyait kitárva
Megszüli a
Napot!
| ||||
v
IX.
A Holdfényvarázskisasszonyhoz
1.
…és egy világot helyükön, a hegyek
megmozdulnak, lassú udvarlással
összehajlanak, bezárják a sebet
és a szakadék halommá merevül,
vagy hanttá. Szikla, por kavargásban
izzik napunk néma pazarlásban,
tűzkorongján varjak serege repül.
És a csönd egy lélekké nemesül
két testben, majd közösen utat ásnak
mély bánatnak, munkának, mulatásnak.
Mert minden magány részeg egyedül
s ki segít föl, ha egyszer elesel
s minket, ha majd időnk végén elásnak
nagy fák alatt, kicsiny szerelmesek?…
| ||||
v
Nem tudok mást, hát dalolok.
De a csönd is, - mind én vagyok!
Fű nőtte be a kincsemet.
Átütnek rajtam a szegek.
Lélegzet a halál előtt…
Lassan múlik a délelőtt.
Tékozolni csak, nem elég!
Bevarasodnak a mesék.
Jónak lenni alig bírok .
Elsirattok? Én is sírok.
| ||||
v
| ||||
Minek neked holt ölelés,
összezárt száj,
miért kevés ki melletted
áll, ölel, emel,
attól boldog, hogy létezel?
Nem könyörög, nem kér, vigyáz,
véd, mint egy gyermeket.
Miért neked muszájszeretet?
Véget ér majd meglásd ez is,
megtenné fonnyadt rózsa is,
kéne barát, ha nem leszel,
vágány közt zúzott kő leszel.
Zakatolnak még vonatok,
a vonatok, a vonatok.
Szélzúgások, hófúvások,
holtvágányok között járok,
metró nélkül utazgatok,
jönnek-mennek az utasok,
s a vonatok, a vonatok…
v
| ||||
„196… július 5-én hajnalban Pesterzsébeten a Békási-tó körüli vízmosásban fiatal férfi holttestére bukkantak. A szerencsétlen ember Peterdi Mihály 21 éves gyári munkás, környékbeli lakos volt.
A rendőri szervek megállapítása szerint gyilkosság áldozata lett. A gyilkosság körülményeinek megállapítására a vizsgálat megindult.”
(újsághír)
A regény teljes egészében innen letölthető.
| ||||
v
| ||||||
Kérlek Uram, nyújtsál elegendő lelki erőt, hogy
meg ne inogjon, meg ne remegjen, bármi nehéz út
várjon még szolgádra! Te ismered őt, ha segíti
őrző, szent kezed: él, de tenélküled elvész azonnal!
Kérlek azért, óh, nyújtsd ki fölé védő karod, áldd meg!
S hogyha inogna, Te támaszd, s hogyha elesne, emeld fel!
Nyári aszályban réti virágot harmat üdíti.
Nem vesz el ádáz tél szigorában a gyönge madárka,
magra talál. Mert nincsen előtted semmi feledve
Isten. Erőnk a Te oltalmad, benned bizodalmunk,
halld meg imánk, bár gyönge, erőtlen! Légy kegyelemmel
hozzánk! Gyarló gyermekeidre tekints szeretettel!
v
…Ha egy művész – kezében véső és kalapács –
élő szobrot faragna ruhátlan testedből,
amint állsz előtte, várva, hogy
gitár-forma csípőd behangolt húrjain
sejtelmes szonátát pengessen el a Csend,
S nem mozdulhatnál soha már… Szemeidben
a megrekedt pillanatot lesném, hosszasan, és
nem térhetnél ki többé átható tekintetem
elől. S fejed, a fából faragottat, sem
mozdíthatnád, és márvány-kebledet sem fedhetné
el két hűvös bronz-karod, óvó szögekben.
…Csak állnál, már mint egy szobor, s
némán tűrnéd, hogy archaikus torzóvá
törjelek…
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Mednyánszky László: Csavargó fej
| ||||
fülelek, ahogy mosod
tudott magad
csempecsend
markában borotvaél
hegyezi naprakész
vágyam -
a fürdő hűse
ölel át
elképzelt libabőrök
tánca testeden
fodros sodródás;
félálom s való(di)
szenvedély
tudatrepedésein
hágcsót köt
a téli
márványpók -
maradok
takaróm
prémszín
markában…
v
| ||||
Z. T.-nek
Nincs félelem?
Szmog-ízesítésű telünk
csordultig tölti pofánkat,
ködből gyúrt gombócot nyelünk.
Nincs félelem?
Gomolygó füst a vásznunk,
ég-kéknek kívánja szemünk;
szürke festmények előtt hajbókolunk.
Nincs félelem?
A semmit öleli éjjel kitárt karunk,
hazug szavakkal szerelmet hirdetünk;
sárból gyúrt gólemek vagyunk.
Nincs félelem?
Néha, hitelbe lelket kapunk:
- Ki nehezen gyarapszik, fösvény marad -
Kölcsön-illúziókért eladjuk saját magunk.
Nincs félelem?
v
| ||||
Hó terül a lábam elé,
jég szántotta táj Nap felé
siet, kietlen és sivár
a reggel. Dermedten kivár,
nem mosolyog, arca rideg,
mint az acél, amit hideg
fagymarok szorít, és kékség
ül ajkára. Semmi kétség,
február még a tél hava,
tomboló szél harsány szava
kíséri útján. Nem fázik,
faághúron citerázik,
átható zenéje közel
s távol hallatszik. Átölel.
Fehér pihefátylat ráncol
hideg fején, ahogy táncol,
uszálya mindent felkavar.
Kedve nem csitul egyhamar,
heves, mint ifjú vőlegény
kiben tombol a szenvedély.
Nem türtőzteti már magát,
csak az övé az élvezet.
Alulmarad a képzelet,
amíg tündököl a gyönyör
mámorában. Majd meggyötör,
és kínzón szorongat, fogva
tart kezei közt. Nyafogva
menekülnék, de nem lehet
ajkamra fagy a lehelet,
s még ködbe bújik a világ,
az ablakomon jégvirág.
v
"Nem a rideg, kevély világnak"
Puskin: Anyegin
ez a piros garbó volt rajtam akkor is
fújt a szél az eső is esett
de nem az ősz volt legfőbb indokom
csak épp kapóra jött mert el kellett
rejtőznöm csodát váró szemeid elől
egy könyvet vittem lásd magad
és magad mellett engem is úgy
ahogy ruha nélkül nem látnál soha
a főhős J. volt ki levelet kapott a hősnő
feddhetetlen én meg csak sovány
de meglepődnél ha újra ölbe vennél
bár nyíltságoddal kímélni akartál
bennem már nőni kezdtek szavaid
| ||||
v
Áron bátya és Zoltán egy napon születtek: zúzmarás, havas, didergős téli hidegben. Ha az év nem is egyezett, de a hónap és a nap igen, s még az is meglehet, hogy az óra is ugyanannyit mutatott mindkettőjük világrajövetelénél. Azon a napon, amikor az eb és az ember sorsa egybefonódott februárt írt a naptár, a hegyekben szikrázóan sütött a nap, a hó pedig csak úgy recsegett az emberek talpa alatt. Az korosodó ember ezért is döntött úgy, hogy magához veszi Zoltánt, akit épp altatni vitt gazdája a szomszéd, mondván, hogy van állat elég, aminek enni kell adni, még egy evő száj nem hiányzik.Zoltán, a farkaskutya keverék, hálásan bújt új gazdája bekecse alá s a melegben rögtön el is aludt, csak akkor ébredt fel, amikor Klári asszonyság hangját meghallotta:
- Bolond vagy ember! Nem vagyunk elegen? 
| ||||
v
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének
meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát
ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből.
Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Bárdos László
irodalomtörténész
1892-1954
Testünk víg, kattogó óraművének
Nem voltunk bíbelő, álmos toronyőre;
Szélbolondján minden vászoncselédet
Beharangoztunk vídám vér-misére.
De a lelkünket akármik nem rongyolták:
Vigyáztunk rá, hogy jó szíveket hordjunk,
Mikor széles mellünket tövissel, ebfoggal
Tépte, csikarta nekivadult sorsunk.
Óh, testvéreim, ti szent fiatalok!
Kiálltunk testünknek jóvér híreért;
Jó kardja lettünk a csontos szitkozóknak
S most hős vezércikkek nyalják rólunk a vért:
De mi lelkünket őrző magasban tartjuk
S új törvényeket gyűjtünk a vágyról, vérről,
Asszonyainkról, az emberibb életről -
És futunk szivünkkel a mai fojtó bértől.
Óh, nem a párnák maszlaga mélyebb vágyunk!
Villogó izmunk nem magvesztésen vásik:
A teremtés szent bábel-kövei alatt
Harsog erőnk - derékba-szakadásig
S szent asszonyainkat nem karcsú tigrisül
Melengeti áhító férfi-kedvünk -
Óh, tiszta és mély tükreink ők minékünk
Vágyaink színeit s mélyeit méregetnünk.
Testvéreim, ti szent fiatalok!
Ha mi feszülünk ki az élet tengelyének;
A világ, ami majd szivünk körül forog,
Nem szab ily bitang árat az embervérnek,
Mert terhesre magzott lelkünkbe betakarjuk
A por árváit, kiket a sors sziven vert
S duzzadt emlőink fiatal anyakedvén
Itatjuk meg a rögtépő, szomjas Embert.
És a mi vérünkben harsogó világban
Oltárt csak az ember-vallás papjai kapnak
És a mi vérünkben harsogó világért
Nem kell majd sírni az árva asszonyoknak.
- A mi világunkban tapsolva önmagának
A Végtelen tükrén százszor magára ébred
És örömökben sistergő meteor-ívben
Rohan el minden gyönyörű ember-élet.
Kassák Lajosnak
Füvet utálnak a jóllakott nyájak,
Sárga meleg csurg az izzó világba,
Szemed elrévlik, tátva szived, szájad
S herél a nyár bénult sok délutánja.
A nyár, a nyár elhízott, lomha delnö!
Izzadt, vásott combja riszál, ha lép,
Lézeng hasán két nagy, tejetlen elmő
S lyánykora, a tavasz, csak messzi kép.
Hitünk zsircseppekben pereg szivünkről,
Nyárkirálynő ágyékán heverünk,
Undok Emese-álmokból kelünk föl
S szikkadt velőnk bezörgi szép fejünk.
Szent vágyaink most zsirszagot lehelnek,
Mindent kiejt kezünk az izzatag,
Rohadnak szívek, álmok, eszmék, lelkek,
Amerre nyárkirálynő elhalad…
Hajh, nyári Pest! Jaj nékünk nyárfiúknak,
Mi mindig-mindig Pesten kushadók!
Telt ódáink távolból rínak, búgnak,
De szivünkön nyálkás a "múzsacsók"!
Testvér! a legszebb álmok bennünk döngnek!
Jaj, miket hordunk mi szívünk szerén?
Egyet, kéket, ha nézünk, rohadt földnek
Dulong a vére minden vén erén.
De jaj, testvér, a véres, átkos földet
Veszettül őrzik még itt Jézus-jussal,
Párzó lelkünk itt bóraként süvölthet,
Mit kezd a Nép két szőreszín koldussal?
Már én testvér, a mocskos Tompa-uccán
Cipelem lelkem, mint belem, a földön:
Igyen lelkeden, haj, te is elbuksz ám!
Ott sem áll még Róma - az Angyalföldön.
Ajh, cimborám, pillámra könnyet dúlva
Nyár-Putifárné hempereg velem
S izzadt, rohasztó combja közt szorulva
Harap, sikít én szép, ifjú fejem…
Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?
Elégett a tanyám labonc örömére!
De az én bánatom senki meg ne kérdje!
Nem hullong a könnyem.
Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen,
Elfeledi könnyen.
A labonc elvitte gyöngyös feleségem,
De azért, de azért ez se' fáj már nékem.
Nem hullong a könnyem!
Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen,
Meg is leli könnyen.
Holttestét az úton úgyis megtalálom,
Mert hiszen más legényt nem ölel a párom.
Meghal ő magátol,
Jó asszony, ha ki az, nem fél a haláltol
Az urától távol.
Két piros fiamat labonc fölneveszti,
Jó kuruc apjának neki is ereszti.
De tudom a vérem,
Megfutós, rossz labanc abbol sose' lészen.
Jól tudom a vérem!
Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?
Orkán patkója csattog!
Csikorogva lazulnak a gályagerendák,
Paskolva nyög a vizek árja alattok.
Vak a mély s kebeléből a fény se' dereng át.
Forrongva, üvöltve röpülnek a hangok:
Ki van ott a hajóban,
Ki mer erre ma járni?
Történik-e ottan
Szerelem vagy akármi?
Ma itt a szent halál hazája van!
– Csend most vizek árja!
Király van a gályán,
Mellette arája fehér nyoszolyáján!
Ma itt egy új királyélet fogan. –
Ki van ott a hajón?
A király?
Ki az úr a habon,
A király?
Van-e lelked ezer
Te király?
Mind itt vesz az el
Te király!
No rajta, no rajta, habok veszett hada!
Ölünk ma, ölünk ma, ez a halál szaka!
Ma lett a királyfi, keresztelésre vár…
Kidobjuk a partra, ahol madár se' jár!
Vándorszomjon az ember-sebek kútján
Fölbuzgó vérből ittam én a lelkem:
Mély hitből volt az és soha hebehurgyán,
Ha én az Embert s útjait énekeltem.
Őt s a himnuszokat, amiket öt érzékünk
Öt világtáján éltünk s énekeltünk
S a vágy, a vágy volt északi sarkunk nékünk:
Hímek és asszonyok, odarögzött a lelkünk.
Óh, az Ember mi mély! Szent vére gőzén
Úrvacsoráznak mohó, vidám erők;
Hegy eladja szívét homlokunk drága gyöngyén
S víg kenyérszerződést kötnek a mezők.
De őrjöng az élet- és idegfaló inség
S bőven hullsz a mappán megkergült vonalrendér,
Rossz számvetésre vagy jó bizonyság mindég,
Te drága, te szomorú keverék: embervér.
Kenyered, borod kopik száz kapzsi vámon
S nincs föld sehol, csak nyomfaló, néma tenger',
Ezért vagy nékem halálos hitvallásom,
Öröm árvája, kenyerén ütött Ember!
Óh én az Emberért és semmi másért immár,
Az Emberért most, kit kény döglet a páston,
Szombati gyertyákul gyujtom meg kínjaim már,
Hogy lelkem a vad idők fölött messzi látszon.
Az Emberért! A véres, szent ideálért!
Jaj bukott állat s rongyszám a mai mércén;
De dögcsöndbe fullatnám lelkemet szaváért,
ha untalan sírásom mély hittel be nem érném,
Ha szivem cégérét sutára fordítottan
Csörgő sipkában futnám a forum tapsát
S ha a véremmel teleszítt lélekcafatokban
Nem látnám lelkezni az Ember véres arcát
v
v
v
Jól alszol Mila? Jó a koporsó?
Nézd, Mila, itt van minden, minden:
Koszorú, fátyol, hófehér ruha,
Arany nyaklánc, azsúr az ingen,
Minden, minden! …
A tiéd!!! … Csak ne tudja a kapitány,
Mi mindened van, fehér Milám?
Kérd meg az Urat, kicsi Mila,
Engem, ahogy tud üssön-verjen!
Bor, börtön, köhögés nyüge
Mocskos szivemen hadd heverjen!
Verjen, verjen!
Csak válladról haragom foga
Muljék el rúgásom nyoma…
Kérd meg az Urat, kicsi Mila,
Téged, ahogy tud áldjon, áldjon!
Ne kelljen ülnöd minden ölbe,
Ne adjon madámhoz, aki bántson,
Áldjon, áldjon! …
S vegyen ölébe, míg jövök!
Tartson ölében, míg jövök.
„A legrongyabb a sárga házban”
Ezt mondják rólad ide lenn,
De ugye fönt, ahol olyan kék;
Nem bántja Milát senkisem,
Ugye nem, ugye nem?
Ott csak a te ruhád hófehér…
Ott csak a te lelked hófehér…
Jól alszol, Mila, ugye jól, kicsim?
És nem haragszol már rám, ugye nem?
Ha meg nem ütlek úgy tegnapelőtt,
Ma sincs még hóruhád, szivem,
Ugye nem, ugye nem?
Megvertelek s most is az álom mind:
Fehér ruha, nyaklánc, azsúros ing!
Élve Senkim, holtodban Mindenem!
Kérd az Urat, hogy verjen engem!
Téged, ahogy tud áldjon, szeressen!
S csókolja vállad' ott, ahol vertem!
Áldjon, szeressen!
S vegyen ölébe, mig jövök,
Tartson ölébe’, mig jövök.
v
v
v
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Mednyánszky László: Hegyi tó
Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám!
Hölgyem, ha tudnád, mennyit éhezem?
Porfelhős úton pille fény után
Megyek s mosolygok édesen,
Merev szemmel, bután.
Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám!
„Tegnap kevély király Hispánián
Ma nincsen többé párnám s otthonom”
Ezt dúdolom don Rodrigo után,
Lépős ütemben dúdolom
Eszméletlenül, bután
„Tegnap kevély király Hispánián!”
Hölgyem, még most is elegáns vagyok!
(Nyakkendőmből alkottam ővemet)
Ritkán esik meg, hogy jéggé fagyok,
Jaj csak, ha téli szél nevet
Vidámat és nagyot:
Fa mellé dőlve kissé megfagyok.
Hölgyem, ha látnád, pálinkát iszom!
S hölgyem, ha tudnád, mily jó ez nekem?
Most már nem csókjaidtol, nem bizony,
Nem attól fénylik a szemem…
Most már… bizony… bizony
Csak úgy, hölgyem, ha pálinkát iszom.
Hej hull a hó, haj hull a hó, a hó!
Aláfeküdni, óh, mily élvezet?
Füled sincs már ki, jó don Rodrigo!
A gúnyos szél nagyot nevet:
„A hó alatt be' jó
Füled sincs már kinn, édes Rodrigo!”
Se hang, se fény, már minden elsötétül,
Kietlen, gőgös lelkem is kibékül.
A megtépett bolondnak
A rengő fák merengő dalt susognak.
Találkozunk és sírunk mindaketten:
Óh, hogy mi lettél? Oh, hogy én mi lettem?
Se hang, se fény semerre;
Nincs, akit sorsa véresebbre verne!
Körültünk álom és árnyatlan éjjel
S mi szenvedünk a csók tilos tüzével.
A régi bűnbe estünk:
Áhítja egymást forró vérü testünk.
Jön a kacsinda hold. Megyek, virágom!
Ma túlleszek még tizenkét határon.
Se hang, se fény semerre:
Van-é, kit sorsa véresebbre verne?
Üdvözlöm őket, akik elraboltak,
Üdvözlöm őket és ne jöjj ki holnap!
Ilyen futó bolondnak
A fák mindennap másfelé susognak.
v
Sajnos, az interneten semmi sem olvasható.
Annyira elfeledett, hogy még egy arcképet sem találtunk róla.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára
Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
v
v
v
| ||||
Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?... Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!
Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! - Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?...
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!... Ne hidd, hogy meghalok utánad!
1901
Fehérzimankós téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelül, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél:
- Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? - Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
- A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, - mindig egy úton...
- Igen! - felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
- Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! - S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.
1902
v
A DOROGI BÚCSÚN
Faluszépe: Marcsa, guzsalyosba, este,
Azt a csáti legényt hiába kereste.
Nem is várta végig, hazaindult lopva,
Futóvihar szele úgy érte az útba, -
Nyírfalombot rázta, szöghaját zilálta,
Dehogy is ügyelt rá, - hej, dehogy is bánta.
A dorogi búcsún ígérte, fogadta,
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja!
Vasárnapi misén Marcsa, faluszépe, -
Fekete kendőbe, - de fehér a képe.
Szomszédasszony súgja, szomszédasszony kérdi:
Mi baja? Ki tudja? - Mindegyik elérti.
Falu szép leánya, - de jó, hogy nem látja,
Belevész a lelke forró imádságba:
- Veszendő életem nagy Isten, te látod, -
Az én szeretőmön ne fogjon az átok...
1901
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Maroshegyi posta hozta a levelet:
"Szombat este óta nem törődöm veled!"
Feltükrözik a nap maroshegyi tóba,
Törüli a szemét Szekeres Katóka.
Könnyű, sebes szóval írja a levélbe:
"Megcsaltalak rózsám még csütörtök délbe."
1901
Fehér galagonya, - beh virágos!
Semmi közöm a szomorúsághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa -
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte...
Legelőször a színébül porba öntsetek le.
- Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!
1901
v
v
v
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Mednyánszky László: Őr a Dunán
Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürteimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem... Épen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyelném a könnyeket.
Az Ur imádságát ütöm fel
(Kisérőm a nehéz uton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
A kit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjuságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Türtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.
| ||||
1855-1889
Est deus in nobis!
- Egy ismeretlen poéta verset küld a szerkesztőnek. -
Nyakig vagyok már bent a verselésben.
Segítség, nyomda! Mindjárt megfulok.
Szivem szorul, mikéntha volna présben,
S a rím-had benne már alig szuszog.
Az átkokat, panaszt rakásra hordom,
Csak úgy bámulják szenvedélyemet.
Szerkesztő úr, zsení vagyok, ha mondom!
Ugy-e megcsillagozza versemet?...
Nem czimborázom én e buta korral,
Harag és gúny hatalmas énekem.
Kaczér pillantást váltok a nyomorral
(Hanem azért a pénzt meg nem vetem).
Az őrjöngés nálam nem puszta bon-ton,
Minőt a finnyás publikum szeret.
Szerkesztő úr, zsení vagyok, ha mondom!
Ugy-e megcsillagozza versemet?...
Azt hiszi, technikám még nincs megérve,
S nincs benne eszme, vágy, ambiczió?
Vagy még nem fogható rudas szekérbe,
Mert szeleburdi, pajkos a csikó?
S ne higyje, hogy nincsen miről dalolnom,
Koplaltam én s lumpoltam eleget.
Szerkesztő úr, zsení vagyok, ha mondom!
Ugy-e megcsillagozza versemet?...
S szó a mi szó, poétának születtem.
Ezt maga is be fogja vallani.
A bölcseséget nagy kanállal ettem,
Á la... nem mondom meg... találja ki!
A kritikusra is van már dorongom;
Nem tűrök én mást, csak dicséretet.
S bizony a szerkesztőket is lehordom,
Ha meg nem csillagozzák versemet!
v
v
v
v
Az Első szerelem vers-ciklusból.
- 1880. augusztus 5. -
Itt vagyok újra, itten!
S te még a régi díszben
Állsz, én szép ligetem.
Utaidon bolyongok,
S a virágok, a lombok
Mind összesúgnak: Ismerem!
Hajdan, tavasznapokban,
Gondtlan' itt bolyongtam,
Ez árnyas útakon.
Itt járt kaczagva szépem;
Nevét hány fába véstem!
Itt írtam én első dalom'.
E fák alatt viseltem
Bánattal szivemben
Fájdalmat édeset.
Itt olvastam szemében,
Hogy értem ég, csak értem;
Itt ujjongtam: Szeret! szeret!
S itt, ez a pad tudója,
Hány meglesetlen óra
Kinálta élveit.
Volt szeretőm, barátom,
Ifjú szivemben álom...
Itt éltem át a mennyet, itt!
Óh, hol vagy drága hajnal
Legelső súgaraddal?...
Hová, hová levél!
Hol vagytok, édes álmok?
Mit súgnak a virágok?
Csitt, csitt, a lomb miről regél?...
Ah, álom, álom, álom!
Azt mondja, ifjuságom
Mulandó, hűtelen...
Szép ligetem, virulj csak,
S te szív, álmodd a multat
Még egyszer át s légy csöndesen.
EMMA
Te mosolyogtál könnyeim közt,
Te fényes égi látomány.
IV.
Nem mondta senki még; először
Tőled hallottam: Értelek!
Óh, légyen áldott az az óra,
Mely engem hozzád vezetett.
Jóságod enyhe napvilága
Keresztüljárta bánatom',
S verőfényes, derült napokról
Megint, megint álmodhatom!
A jó isten megáld bizonnyal,
Hogy vélem annyi jót tevél.
Talán egymásnak szánt a végzet.
Valami súgja: Várj! remélj!...
Örök boldogságról, derűről
Most zeng először énekem.
Ha téged látlak, azt hiszem, hogy
Boldognak lenni végzetem.
XXXVIII.
Kerülsz? Jó, hát kerülj. Többé ne lássalak!
Ne lássam arczodon, hogy bája hervatag.
Hogy szépség, ifjuság hamar muló kegyek,
Kifogni az időn hogy néked sem lehet.
Örökre lássalak; mint ama szép napon,
Nevetve lányosan, szépségbe' gazdagon.
Váltig büvöljön el emléked, árnyad is,
S rózsámnak valljalak őszkor, hervadtan is.
v
Mednyánszky László: Virágzó fák
 | ||||
| | | ||
| ||||
v
PERDITA
Boldogtalan vagy, bűnös is vagy,
Az ördögé vagy mindhiába.
Gondoljon a világ akármit,
Az emberek gunyoljanak;
Büszkébb szivem van, hogysem értük
Félénken cserben hagyjalak.
Kiket a vak tömeg szokásból
Szépeknek, jóknak ünnepel,
Nem tudnak oly forrón ölelni,
Mint te, midőn hizelkedel.
S a kikre írigykedve néznek
A dőrék, nem oly boldogok,
Mint a minő te vagy szerelmem,
Ha szomjas ajkam csókolod.
Óh, áldhatná sorsát akárhány,
Ki most lenéz negédesen,
Ha oly lánykát találna, mint én
Benned találtam, édesem!
IX.
Szeretlek mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
A hogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: ugy szeretlek.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
Az, a mi hozzád vonz, a részvét,
Szeretlek, édes, szánalomból.
Szeretlek, mert mint én, leányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva
Látom, van árvább sziv szivemnél.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert a midőn szemedbe nézek:
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom
S én kezdlek vigasztalni téged!
XI.
Rajta, rajta! Éld világod!
Csak így lehet igazságod.
Nevess, légy víg, bármi érjen;
Szomorúnak lenni szégyen.
Ismered a földi rendet?
Le van győzve, a ki szenved.
S a ki sebét nyitva hagyja:
Elvérzik az istenadta.
v
v
v
.
v
v
| ||||
